Menedékük az iskola – amíg csak kell

Szeretet és hit – e kettő jegyében kereste fel tegnap a Magyarországi Református Egyház szeretetszolgálata a Mátészalkai Szakképzési Centrum Déri Miksa Szakképző Iskoláját és Kollégiumát, így segítve az intézményben menedéket találó kárpátaljai tanulókat. Négyen érkeztek, ketten – Vad Lilla és Tóth Barbara – önkéntes programokban vesznek részt, őket az alapítvány lelkipásztora, Molnár Róbert és a szervezet kommunikációsa, Dobis-Lucski Zsófia kísérte el. Egy kisbuszra való hasznos holmit hoztak, tisztítószereket és tartós élelmiszereket, olyasmit, amelyek hathatós segítséget jelentenek a jelenlegi elképesztő helyzet mindennapjaiban. 
 

Piacképes szakmák 

Akiket illet, Kárpátalján érettségit tett fiatalok, akik lehetőséget kaptak arra, hogy Magyarországon szakmát tanuljanak. – Két éven át járnak hozzánk egy felnőttképzés keretében, normál körülmények között heti váltásban, most viszont gyakorlatilag itt ragadtak. Mivel felnőtt korú, bevonultatható fiatalemberek vannak köztük, most biztonságosabb nekik nálunk – mondta el lapunknak az intézmény igazgatója, Magyar János. 

– A Beregszászi Egán Ede Szakképzési Centrummal közösen immár három éve indítjuk ezt a felnőttképzést. Különböző piacképes, stabil állást kínáló szakmákat tanulhatnak nálunk, és technikusi képesítést is szerezhetnek. A Beregszászi Egán Ede Szakképzési Centrumnak egyébként a tiszapéterfalvai és nagydobronyi szakképző is része. Az első évben csak a nagydobronyiakkal volt kapcsolatunk, illetve közös diákjaink, második éve viszont már mindhárommal – magyarázta az iskolavezető. 

Jelenleg 120 tanulót tudnak elszállásolni, 15-15 pedig a Mátészalkai SZC két másik intézményében kapott helyet. Nem tudják és nem is szeretnék most a lábukat Ukrajna területére tenni, az arcukra volt írva, mit éltek és élnek át. Akik csak később tudják átlépni a határt, azokért az iskola nevelőtestülete a saját autójával is elmegy a határra, ha kell. 
 

Cukor, liszt, olaj 

A reformátusok alapítványa egy régebbre visszanyúló jó kapcsolat után gondolt, és talált rá az iskolára. Egy darabig elég lesz, amit hoztak, lesz később is utánpótlás. Az egyház éppen tegnap hirdetett országos gyűjtést, amit most Mátészalkára utaztattak, az a már meglévő, Ebesen raktározott készletekből való. 

– Megrendülve értesültünk a helyzetről, számunkra nem is volt kérdés, hogy a kezünkben lévő valamennyi eszközzel segítsünk, ahol csak lehet – szólt Mólnár Róbert lelkész a fiatalokhoz. 
– Missziónknak az is célja, hogy reményt vigyünk a segítségre szoruló közösségekbe. Zöld színű kabát van rajtunk, mert ez a remény színe. Az pedig a magyar református egyház címerében is benne van – egy zászlós bárány –, hogy reményt mi magunk is Krisztusból merítünk. Imádkozunk értetek és arra kérjük az Atyát, hogy erősítse meg a szíveteket ezekben a nehéz órákban – fogalmazott. 

Pólin Lénárd, a Tiszapéterfalvai Szakképzési Központ igazgatója örömét fejezte ki, hogy már ennyien biztonságban lehetnek. Tegnap reggel ő riasztotta a tanulókat, hogy pakoljanak, menni kell, mert nyakukon a háború. – Ez a hely, ahol most együtt lehetünk, olyan nekünk, mint a második otthon, mint egy ajándék. Éljük meg így, és becsüljük meg ezt a kivételes lehetőséget – hangsúlyozta. 

Rostás János, a Mátészalkai Szakképzési Centrum kancellárja nem a háborúról akart beszélni, hanem arról az összetartozásról, ami a rendszerüket működteti. – A háború ahogy jött, úgy el is megy. Biztos vagyok abban, hogy néhány hét és vége lesz. Ez az iskola viszont egy lehetőség, és azt kérem – átélve természetesen az otthon maradottak félelmét –, hogy koncentráljatok arra, amiért itt vagytok, munkával, tanulással próbáljátok lekötni a figyelmeteket. Remélem, az otthon történteket lelki sérülések nélkül élitek át, és megígérem, hogy néhány hét múlva, amikor a dolgok helyreállnak, sikeres felnőttek lesztek – bátorította a jelenlévőket. 
 

Otthoniakat hátrahagyva 

Ilyenkor még Pinczés Jolika is tudott mosolyogni, aki Péterfalváról érkezett. Elsőéves, és azt csinálja, amit szeret, szakácsnak tanul. Húgait és öccsét, no meg a szüleit hagyta otthon. – Édesapámat csak azért nem tudják besorozni, mert magyar oldalon dolgozik. A testvére már ideát telepedett le, szívesen velem maradna, de édesanyám nem akarja ott hagyni a házat. Tudják, hogy jó helyen vagyok, de nagyon féltenek – sorolta. Szilvási Dávid másodéves, a Nagyszőllősi járásból, Feketepatakról sodorta ide a sors. 

– A szüleim és nagyszüleim nagyon meglepődtek reggel, amikor hallották a hírekben, hogy megindult a támadás. Első reakciójuk volt, hogy hagyjam el az országot, mert már a bátyám és a nővérem is ideát van. Sorkatona-köteles korban vagyok, nem vállalhattam, hogy bevonultassanak. Édesapámat is besorozhatnák, de aligha lenne alkalmas a harcra a betegségei miatt – magyarázta. 

A salánki Szidor Benjamin ugyancsak a szülők és a kis testvérek miatt búsonghat. – Ha tovább durvulna a ­helyzet, jönnének ők is, apámat ráadásul a munkája ­Magyarországhoz köti – nyilatkozta. A fiatal villanyszerelő tanonc, két percre még haza tudott futni az indulás előtt, de hát legfeljebb csak átölelni lehet egymást ennyi idő alatt. 

Borítókép: Együtt, egymásért: a képen balról Molnár Róbert, Szilvási Dávid, Szidor Benjamin, Pinczés Jolika, Gere István, Magyar János, Pólin Lénárd, Rostás János, Tóth Barbara és Vad Lilla | Fotó: Dobis-Lucski Zsófia