A holokauszt áldozataira emlékeztek

Egy olyan jövő kell, ahol nincs gonoszság, ahol a szenvedést nem hagyják figyelmen kívül, ahol a gyűlöletet és a sötétséget elűzik.

Egy fiatal napjainkban nehezen értheti meg az ellentmondást: a kisvárdai zsinagógát a zsidók építették, holott a településen nem működik izraelita vallású gyülekezet. Hová lettek, mi történt velük? – vetődhetne fel a kérdése, amire egy idegen szóval adnánk meg a feleletet: a holokauszt áldozatai lettek.

Hagyomány már Kisvárdán, hogy május végén megemlékezést tartanak a II. világháborúban elkövetett népirtás áldozatainak tiszteletére. Az elmúlt két évben a koronavírus-járvány miatt nem lehetett a település egykori polgáraira emlékezni csoportos ünnepség keretében, csak az online térben, hétfőn azonban már személyesen jelen lehettek a Rétközi Múzeumban megtartott rendezvényen az emlékezők, a túlélők leszármazottai, az áldozatok emléke előtt tisztelgők.

A Rétközi Múzeum, a helyi önkormányzat, a települési értéktár bizottság és a KALANIT Magyar-Izraeli Baráti Társaság rendezvényét a harmincadik zsoltár vezette be, amit héberül Somos Péter újságíró, magyarul dr. Vofkori Mária, a múzeum igazgatója mondott el.

– Valami, ami úgy van, hogy közben még sincs, merthogy a nagyobbik része bennünk van, és csak egy pár dolog van kívülünk is, ami kézzelfogható, tapintható, ami emlékeztet. Ilyen egy elveszített hozzátartozó, egy elveszített közösség, ilyen a kisvárdai zsidóság is – mondta köszöntőjében az intézmény vezetője. – A kisvárdai zsidó közösség itt, ebben az épületben imádkozott, beszélgetett, itt élt hitéletet, és itt beszélte meg mindennapi teendőit is. Két év elteltével újra lehetőségünk van arra, hogy közösen emlékezhessünk rájuk. S ezen a megemlékezésen évről évre velünk vannak a debreceni, a miskolci és a nyíregyházi zsidó hitközség vezetői, képviselői is – köszöntötte a vendégeket dr. Vofkori Mária.
A fájó múltat, az embertelenséget, a népirtást Leleszi Tibor, Kisvárda polgármestere elevenítette fel.

– Az emlékezés napja a mai. Városunk szemtanúja volt a zsidó élet folyamatos pusztulásának, zsidó honfitársaink összegyűjtésének, ami deportálásokhoz, erőltetett menetelésekhez, végül pedig az ártatlan életek barbár kioltásához vezetett. Néző István A kisvárdai zsidóság című könyvében arra hívja fel a figyelmünket, hogy Kertész Imre regényében említést tesz egy Kollmann nevű családról, amelynek tagjait Kisvárdáról hurcolták el a szász tartománybeli Zeit településre....Megemlékezésünk célja és jelentősége nemcsak az igazságszolgáltatás a történelem számára, hanem a következő nemzedékek jobb jövőjének a megteremtése is. Egy olyan jövőé, ahol senki sem találhatja szembe magát ilyen gonoszsággal, egy olyan világé, ahol a szenvedést nem hagyják figyelmen kívül, ahol a gyűlöletet és a sötétséget elűzik – mondta többek között a város vezetője.

Ezt követően dr. Vofkori Mária szólt arról, hogy a Rétközi Múzeum 1983 óra működik az egykori zsinagóga épületében. A holokauszt áldozataira 6-7 éve emlékeznek meg rendszeresen, s az elmúlt években szépen gyarapodtak az egyes megemlékezések során kiállított anyagok. Ezekből és régebbi múzeumi tárgyakból és dokumentumokból állították össze a Hűségedben járunk című kiállítást, melynek központi része kisvárdai zsidóságról szóló – tárgyi és szellemi – anyag, és ezt a központi részt mintegy körbeöleli három fotográfus, – Csutkai Csaba, Janics Attila és Somos Péter – kiállítása.
A fotótárlatot Csutkai Csaba fotóművész nyitotta meg.

– Nehéz megszólalnom az avatott közönség előtt, többen is méltóbbak lennének a megszólalásra, nagyon megtisztelő számomra ez a feladat. Hadd kezdjem egy személyes történettel. Az 1970-es évek végén Lengyelországba készültem autóstoppal. Mikor édesapám meghallotta ezt az ötletemet, csak arra kért, hogy feltétlenül látogassak el Auschwitzba. Soha nem beszéltünk erről a helyről, így érthető módon meghatározó pontja lett életemnek. A fényképezőgépemmel olyan dolgokkal szembesülhettem, amiket akkor teljesen nem értettem meg, de mély nyomokat hagytak bennem. Később jobban megismerhettem a zsidóság mindennapos életét, kultúráját, s mindez összefonódott a régi emlékeimmel – mondta többek között Csutkai Csaba, aki kitért a három kiállítási anyagra is.

– Janics Attila Auschwitzban készítette a fotósorozatát. Mélyen megérintették az ott látottak, s úgy érezte, a sajátos látásmódjával hírt kell adnia róla, emlékezni kell az ott történtekre, így lett a sorozat címe Az emlékezés kövei. Somos Péter a jelen és jövő reményét és örömét villantja fel a Jeruzsálem arcaiban. Olyan jellegzetes képi elemek köszönnek vissza a képeiről, amelyek csak Izraelben találhatóak meg. A harmadik tárlat a múltat, a zsidó temetőket mutatja be az Ahol szétoszlik a világosság címmel.

Ezt követően a jelenlévők is elmondhatták érzéseiket, gondolataikat. A Debrecenből érkezett Grósz Zsuzsa megköszönte a városnak és a múzeumnak, hogy évek óta meghívják a megemlékezésre. Holokauszt-túlélők gyermekeként született, a népirtást a világtörténelem szégyenfoltjának nevezte. Kiemelte, hogy el kell mesélni a fiainknak a múltat, hogy soha többé ne történhessen ilyen tragédia. Felidézte Nicholas George Winton brit tőzsdeügynök alakját, aki közvetlenül a második világháború kitörése előtt feltehetően 669, többségében zsidó gyermeket mentett ki a náci ellenőrzés alatt álló Prágából, s a gyermekeket angol családok nevelték fel.

– A Talmud azt mondja, aki egy lelket megment, az egy egész világot ment meg. Napjainkban odafigyeléssel, jó szóval, köszönettel, mosollyal segíthetünk társainknak, s akkor a Talmud előírásainak is eleget teszünk – tette hozzá Grósz Zsuzsa.

Felszólalt Markovics Zsolt Miskolci főrabbi is, aki először felidézte kisvárdai származású ősei emlékét. Mint a jelenlévők megtudhatták, a nagymamája a koncentrációs táborban dr. Mengeléhez került, aki kísérletezett rajta. Utalt egy olyan fényképre 1956-ból, ami a zsidó iskola 22 fiú diákját örökítette meg, s az egyik tanuló az édesapja volt. Az 1956-os dátum azért is mérföldkő, mert akkor sok zsidó elhagyta Kisvárdát.

– Hadd utaljak a Talmud egy másik gondolatára is: „Aki egy embert elpusztít, olyan, mintha egy egész világot pusztítana el.” Meg kell őriznünk mindenki emlékét, sok zsidó embernek azonban sírja sincs. Nem tudjuk elhelyezni a kegyelet köveit, csak az emlékezés kövei maradnak – fogalmazott Markovics Zsolt.

Az emlékezés végén elhangzott a gyászolók imája az elpusztítottakért, majd ezt követően a jelen és a jövő kapta a főszerepet azon a koncerten, amelyen Zucker Immánuel, az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem és a Bét Jehuda Közösség főkántora énekelt, gitáron közreműködik Kardos Dániel előadóművész. Az együttlét örömét, a boldogabb jövőt érzékeltette a közös éneklés és a közös tánc. A koncert után a résztvevők megtekintették a kiállítást.