Egy vérből valók vagyunk

„Kérek engedélyt meghunyászkodni!” Ez volt a vicces formula a hadseregben, amikor a laktanyás hierarchia legeslegalsó szintjén, kopasz előfelvételisként (táposként) pár nap szabadságért folyamodtunk az elöljáróhoz. Szerény, de jogos igény lett volna, ám legtöbbször ideges és gúnyos falba ütköztünk. A trianoni évfordulók felidézik bennem ezt a kiszolgáltatott helyzetet. „Kérek engedélyt emlékezni!” – de kitől is kellene engedélyt kérnünk emlékezni és emlékeztetni egy jóvátehetetlen hibára, tévedésre, gazemberségre? Az elkövetőktől, a hóhéroktól, a más kárára gyarapodóktól, a harácsolóktól, nemzetgyalázóktól? Ki vehetné el a bánat jogát, a soha be nem gyógyuló seb fájdalmát? Senki emberfia nem bír ilyen hatalommal. 

Az élet legegyszerűbb kérdésében sem létezik olyan, hogy egyetlen igazság, a történelem pedig különösen bonyolult terep. Árpád fejedelemtől, Szent István királytól számítva Magyarország hosszú utat tett meg, mely alatt követtünk el hibákat, de kérdem: melyik nemzet nem? A különbség csak az, hogy mi minden rossz döntésért tízszeres árat fizettünk, míg mások akkor is gyarapodtak, gazdagodtak, ha valamit nagyon elrontottak, s nem ritkán aljas indokból elkövetve. A Magyar Királyság ezer éve Európa sorsában is meghatározó volt, gazdasági, katonai, politikai síkon egyaránt, és mindenki pontosan tudta, hogy feldarabolása igazságtalan, jogtalan, mi több: gyalázatos. Még az etnikai viszonyokra sem voltak tekintettel a világ nagyurai. Nem is győztek csodálkozni a határ meghúzására kirendelt angol, francia tisztek, hogy mélyen a határ túloldalán is magyarul beszél mindenki. Azóta vagyunk egyetlen ország, amely önmagával határos. 

„Egytest a mi hazánk, eleven valami! Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani” – kiáltotta az égre Babits Mihály 1938-ban. Brenzovics László pedig pénteken emlékezett Nyíregyházán arra, hogy gyerekkorában Zápszony legmagasabb pontjáról nézte, leste a pár kilométerre lévő Barabás víztornyát. Egy karnyújtásnyira volt Magyarország, mégis elérhetetlen egy magyarnak. A kinyújtott karok 102 év után még erősebben fonódnak össze, a világ tudtára adva: „Történhet bármi, amíg élünk, s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk.” 

Ez az emlékezés jogunk és kötelességünk. A megbékéléshez pedig egyszerű út vezet: éljen bárhol, a magyar legyen egyenrangú állampolgár, beszélhessen anyanyelvén, és adassék meg neki az önrendelkezés, európai normák szerint. Magában keresse a hibát, aki ettől fél.