A hazáért végzett szolgálat a helyére került

Nem mindennapi vendégeket köszönthetett a napokban a kállósemjéni Kállay-kúriában megrendezett jogásznapon a Magyar Jogász Egylet Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Szervezete, illetve annak elnöke, dr. Kozmáné dr. Váradi Katalin.

Az utolsó magyar királyi miniszterelnököt, Kállay Miklóst bemutató előadást ugyanis egy véletlennek köszönhetően a politikus két unokája, Kállay Kristóf (1960) és Kállay Helén (1963) is meghallgathatta, akik budapesti barátaikkal éppen akkor látogattak el az ősi családi fészekbe.

Az előadás után Kállay Helén készségesen válaszolt szerkesztőségünk kérdéseire.

Milyen érzés ellátogatni a kúriába, illetve látni és átélni a nagyapa iránti hatalmas tiszteletet, megbecsülést?

Mindezt átélni nagy öröm valamennyi családtagnak, így nekem is. Kristóf bátyámmal mi egy olyan időszakban születtünk, amikor a Kállay név nem csengett olyan jól, hiszen akkor már nem övezte a családot tisztelet, a nemesi család tagjai, leszármazottjai az akkori rendszer ellenségeinek számítottak. Az iskolában bennünket is felállítottak, s faggattak a nevünkről, a származásunkról. Így amikor nagyapát és a családot ilyen nagy tisztelettel méltatják – olykor már kicsit túlzó mértékben is –, a szívünket melengető érzés járja át. Természetesen nagy öröm nekünk, hogy a nagyapánk ilyen gazdag életpályával rendelkezik. Az előadásban is hallhattuk, mi mindent csinált, mi mindenben vett részt, milyen tevékenységekkel járult hozzá Kállósemjén, Nyíregyháza, a megye és az ország fejlődéséhez, gazdagításához az évtizedek során. Azt gondolom, jó lenne, ha minden településnek lenne egy ilyen kiemelkedő alakja, akire az utódok és az ott élő fiatalok példaképként tekinthetnek.

Sok hátrány érte önöket a Kállay név miatt?

Azt a sok hátrányt inkább a szüleink szenvedték el. Édesapám, aki szintén a Kállay Miklós (1918–1996) nevet viselte, közel tíz évig volt hadifogságban a Szovjetunióban. Tíz-tizenkét lágerbe hurcolták az egy évtized alatt. Az édesanyámat is börtönbe zárták a II. világháború utáni években. Letartóztatták 19 évesen azzal a mondvacsinált váddal, hogy kémkedés miatt nem jelentette fel az édesany­ját. Börtönbe, majd később internálótáborba került. Mikor kiszabadult, követte a már kitelepített családját Mezőberénybe. Édesapám, amikor hazatért a hadifogságból, választhatott, hogy a Bakonyba vagy Mezőberénybe megy. Apa ez utóbbi mellett döntött, s így ismerkedett meg édesanyámmal 1955-ben teljesen véletlenül a Békés megyei településen a kitelepítettek szálláshelyén. Édesapám hiába doktorált állam- és jogtudományból, hiába beszélt három nyelvet, nem tudott elhelyezkedni szellemi munkakörben, fizikai munkákat végzett például a Kishajózási Vállalatnál. Nyáron a Buda és Pest között járó kishajón volt kisegítő személy, az édesanyám pedig pénztáros volt ugyanott. Télen hajógyári munkásként dolgozott, illetve mindenféle más munkákat vállalva próbálta fenntartani a családját édesapa, hiszen akkor már mi is megszülettünk. Az első szellemi munkát 1963-ban kapta egy mezőgazdasági vállalatnál. Itt már fordítást végzett, s egyéb feladatokat bíztak rá.

Mindarra, amit látunk-hallunk napjainkban a Kállayakkal kapcsolatban, mondhatjuk azt, hogy elégtétel a családnak?

Én azt mondanám minderre, hogy a helyesebb kifejezés a helyretétel. A Kállay család számára – s itt gondolok nagyapámra és a szüleimre is – a legfontosabb szempont mindig a haza, a nemzet, a vallás volt. Minden mást ezeknek a fogalmaknak rendeltek alá. Ennek függvényében is elismerésre méltó a nagyapa életpályája, s a munkássága, a hazáért tett szolgálata most a rangjának és történeti jelentőségének megfelelően végre a helyére került.

A családtagok napjainkban hogyan tudják még ápolni az ősök – köztük Kállay Miklós egykori miniszterelnök – emlékét?

Először is próbáljuk a családot, a tágabb értelemben vett családot összetartani – éljenek bár a rokonok Magyarországon vagy szétszóródva szerte a nagyvilágban. Családi találkozókat szervezünk, illetve különböző rendezvényeken találkozunk, például egy emléktábla-avatáson vagy éppen a kállósemjéni falunapon. Fontos számunkra, hogy megmaradjon az összetartozás a családban. Ugyanakkor fontos az emlékek ápolása és megőrzése is, aminek most két igen fontos pillére van: az egyik a szépen felújított kállósemjéni Kállay-kúria, a másik Nyíregyházán a Kállay Gyűjtemény. Mint közismert, mind a kettő múzeumi célokat szolgál napjainkban.

Milyen gyakran sikerül eljutni az egykoron Kállay-tulajdonban lévő épületekbe?

Minden évben fel szoktuk keresni néhány alkalommal mind a két épületet. Amikor lehetőségünk van rá, mindig eljövünk.

Említette, hogy rendszeresen részt vesznek a kállósemjéni falunapok programjain is. Mennyire sikerült kapcsolatokat kialakítani a településsel?

Természetesen kötődünk édesapánk és nagyapánk révén a településhez. Nagyon jó viszonyt ápolunk a községben működő egyházi felekezetekkel, illetve az önkormányzattal is. A lehetőségeinkhez mérten igyekszünk is segíteni Kállósemjént. Egy multinacionális cégnél dolgozom, sikerült például mosószereket küldeni adományba. Anyagi támogatással hozzájárultunk az óvoda udvarán kialakított játszótérhez is.

Most Kállósemjénbe nemcsak a bátyjával, hanem egy csoporttal érkezett...

A budapesti baráti társaságunknak egy részével érkeztünk Kállósemjénbe. Tulajdonképpen ez egy kulturális kör, amelynek szeptembertől májusig vannak foglalkozásai, s olyankor meghívunk előadókat különböző témákban, amik lehetnek politika, vallás vagy éppen művészet. Mostanában már közös kirándulásokat is szervezünk, s mivel a legtöbben még nem jártak erre, jött a kállósemjéni és a nyíregyházi kirándulás ötlete. Mivel az utazás egynapos, zsúfolt a program. Kállósemjénben megnéztük a parkot, a kúriát, meghallgattuk nagyapáról dr. Holmár Zoltán történész előadását, megnézzük a Ford autót, s lemegyünk a kriptába is, hiszen a szüleim is ott vannak eltemetve. Utána Nyíregyháza következik, ahol a Kállay Gyűjteményt ismerjük meg, az idegenvezetőnk ott is dr. Holmár Zoltán muzeológus lesz.

- M. Magyar László -