Jó vételt, Misi bácsi!

Néhány hete még beszéltünk, egy helytörténeti sétán futottunk össze, és váltottunk néhány mondatot. Készült hozzá a Rádiómúzeumba egy csoport, szerette volna, ha megörökítjük a vendégeket egy fotón. „Hívom, ha már biztosan tudom, mikor jönnek!” – súgta oda, majd egy tipikus Zentai Misi bácsis mosoly kíséretében elbúcsúztunk. 

Imádom a történeteit, így, jelen időben, mert egyelőre nem tudom elfogadni, hogy nem mesél kuncogva a nagy hódításokról, általam nem ismert, az ő előadásában mégis érdekesnek tűnő emberekről, helyekről, többé nem mutatja meg borbányai, országosan is egyedülálló gyűjteményének számára legkedvesebb darabjait, és nem turkálhatok a porszagú műhelyben évtizedes kincsei között. Elment a legenda, óriási űrt és megannyi kérdést hagyva maga után. Tavaly nyáron beszélgettünk egy igazán jót, vidám volt, közvetlen, és mint mindig, rendkívül udvarias, szívesen mesélt gyűjtőszenvedélyéről, mely gyermekkorától végigkísérte az életét.

– Édesapám, aki a postán dolgozott, a háború után hazahozta és megjavította a korábban beszolgáltatott rádiókat. Abban az időben nehezen lehetett hozzájutni ilyen készülékekhez, engedélyt kellett szerezni a vásárláshoz, így némelyikért apám egy fél disznót is kapott. Figyeltem, miközben ő szerelgetett és amikor a rokonságból valaki leselejtezte a régi, kiszuperált készülékét, elkértem és megőriztem – idézte fel utolsó interjúnkon az eletói rádióállomás egykori vezetője, akinek 1993-ban, az állomás indulásának 60. évfordulójára berendezett kiállítása az elmúlt évtizedekben igencsak kibővült: közel 300 rádiót és 200 televíziót számlál. Nyugdíjba vonulása után engedélyt kapott arra, hogy a Nyíregyháza, Lászlócsere dűlő 15. szám alatti épületben maradhasson a kollekció, amit az utolsó pillanatig folyamatosan rendezgetett, gondozott. Misi bácsi Rádiómúzeuma bekerült a nyíregyházi értéktárba. A tapasztalat és a tudás, ami vele együtt távozott, pótolhatatlan, ahogy ő maga is.