Temesvári Miklós mesteredző: A Nyíregyházán eltöltött három év olyan, mint az első szerelem

Menotti szerint hatalmas szeretet vette körül akkor a csapatot; a mesteredző munka nélkül nem venne fel pénzt.

Temesvári Miklós szerint az egység, a jó csapatszellem és a támogatás volt a siker kulcsa

Forrás: Archív

Örökké emlékezetes marad a Szpari történetében az a vasárnap, 1980. május 18-a. A labdarúgó NB II.-ben az akkor NYVSSC néven szereplő nyíregyházi együttes a Kazincbarcikát fogadta. Bajnokavatásra készült tizenhatezer szurkoló, és ugyan a barcikaiak ünneprontó módon nyertek, ám a rivális debreceni egyetemisták kikaptak, így a Temesvári Miklós irányította hazai csapat matematikailag megnyerte a bajnokságot és feljutott az élvonalba, elsőként a nyíregyházi labdarúgás történetében. Menottinak, azaz Temesvári Miklósnak most sem volt ellenére feleleveníteni a régi szép időket és beszélni a jelenről is.

Temesvári Miklós szerint az egység, a jó csapatszellem és a támogatás volt a siker kulcsa
Fotó: Archív

Mester, mi jut eszébe arról a negyven évvel ezelőtti vasárnapról, a nyíregyházi évekről?

Nagyon sokszor emlékszem vissza azokra az időkre, sohasem felejtem el a nyíregyházi éveket. Nagyon szép volt, és ennyi év távlatából is sok mindenre emlékszem. Ami a negyven évvel ezelőtti meccset illeti: tudtuk, hogy már megnyerjük a bajnokságot, de a Kazincbarcika elleni találkozót követően vált százszázalékossá. Az örömöt beárnyékolta, hogy kikaptunk 1–0-ra, de ez így szokott lenni, amikor nagy ünnepre készül az ember. Így is megvolt az ünneplés, de egy kicsit rossz szájízzel. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az edzősködésem, a három esztendő alatt hányszor nyert vendégcsapat Nyíregyházán. Kikaptunk, de azt hiszem, a DUSE aznap nem tudott pontot szerezni a szintén debreceni Kinizsitől, így behozhatatlanná vált az előnyünk, bajnokok lettünk. Emlékszem, a meccsen az egész megyei vezérkar ott volt Pénzes Jánossal az élen, városi vezetők meg nagyon sok néző. A találkozó után tartottuk a bajnoki vacsorát, és nagy volt az öröm, pedig nagyon utáltam veszíteni. Általában ez van olyankor, ha az ember nem figyel oda a fő dolgára. Nem tudtunk megfelelően koncentrálni, a játékosokban is biztosan az volt, hogy tegyük emlékezetessé az egészet. Bár az is igaz, hogy a Barcika jó csapat volt akkor az NB II.-ben.

Buús, Szekrényes, Szűcs, Szikszai, Kozma, Moldván, Polyák, Czeczeli... Mi volt annak a csapatnak az igazi erénye, amivel kitűnt a mezőnyből, és végül megnyerte a bajnokságot?

Az egység, a jó csapatszellem és az a támogatás, amit érzett az ember a szurkolók részéről, a város részéről. Még nem volt Nyíregyházán NB I.-es csapat, és ezt nagyon szerette volna a város és a megye egyaránt. És persze ami nélkül nem ment volna, az alapképességek is megvoltak. Persze csak ezzel nem lehetett volna bajnokságot nyerni, ami nagyon nehéz. Olyan szeretet vette körül a csapatot, amit nehéz elmondani. Akkor még egyedül voltam Nyíregyházán, olyan is előfordult, hogy Homa János, aki akkor a csapat fő támogatója volt, egyszer csak megjelent, és hozott egy tál húslevest. Annyira családias volt a légkör, hogy azt nehéz elmondani. És a szurkolók! Ahogy mondani szokták, még most is feláll a szőr a hátamon, ha eszembe jut, ahogy énekelték a rigmusokat a csapatnak és nekem. Nem akarok eljutni sehová sem, de a focit mindenki azért csinálja, hogy valaki értékelje. Ha a színpadra kiáll egy színész, és elszavalja a Nemzeti dalt, de nincs, aki megtapsolja, nem tud úgy átszellemülni. Amikor kijött a csapat melegíteni, én is kijöttem velük, hogy minden rendben legyen. Elmondhatatlanul jó érzés volt látni a tömött lelátókat, hallani a szurkolást. Emlékszem, volt olyan, hogy előző ősszel ötezer szurkoló kísérte el a csapatot Szolnokra. Egyszerűen nem engedhette meg magának az ember, hogy ne nyerjen. Kerültem utána komolyabb csapatokhoz is, értem el nemzetközi sikereket az Újpesttel, a Tatabányával, de ilyen fantasztikus közeggel sehol sem találkoztam. Olyan ez, mint az első szerelem, ami örök marad. Ezt sohasem felejtem el, pedig már megfordultam vagy ötven országban, ez mindig bennem van. Volt olyan, hogy a fődrukker, Szálkai Pali nem állt meg a buszmegállóban, hanem engem a házunk bejárata elé vitt, a Kun Béla utcára. Félig volt a busz, de senki sem szólt ezért. Utcán, üzletekben felismertek, nem tudtam olyat kérni, amit ne teljesítettek volna. Amíg élek, ez megmarad bennem. Pedig voltam szövetségi kapitány is Ázsiában, ám a nyíregyházi éveket semmivel sem lehet összehasonlítani.

Egy Temesváriról hallani lehet a mostani labdarúgásban, hiszen a hamarosan húszesztendős unokája, Attila még pályafutása elején jár.

Attila 14 éves korától valamennyi korosztályos válogatottban szerepelt, a Honvéd a Tiszakécskének adta kölcsön, úgy néz ki, hogy kieső helyen zártak, de miután odament, sokkal jobban szerepeltek. Őszintén mondom, szerettem volna, ha éppen a nyíregyházi kötődésem miatt egyszer az unokám is játszott volna a Szpariban...

Miként telnek mostanában a napjai, milyen a kapcsolata a labdarúgással, kérik még a tanácsát?

Önkéntes karanténban vagyok, nagyon nem tetszik ez nekem. Óvatos vagyok, ezért nem megyek sehová, és várom, hogy vége legyen. Mi a kapcsolatom a labdarúgással? Tippmixezek, a tévében figyelemmel kísérem elsősorban az angol ligát. Nosztalgiázok. A szövetség edzőbizottságának 2010-ig voltam az elnöke, aztán valahogy elfelejtettek, emiatt van is bennem egy kis tüske. Egyébként már hiába keresnének, nem vállalnék semmit, hiszen eltelt az idő. Akadt olyan volt NB I.-es edző, aki később letelefonálgatott NB II.-es és NB III.-as csapatoknak, ám én nem szélhámoskodok. Én munka nélkül nem vennék fel pénzt! Van az öregfiúk válogatottja, amelyet Gellei Imre barátom hozott össze, amikor időm van, akkor velük elmegyek egy-egy fellépésre. Sok régi játékos van a társaságban, így tudunk nosztalgiázni. Ennyi van, más nincs. Meg drukkolok az unokámnak, aki nagyon tehetséges gyerek. Sok ilyen van nálunk, magyar futballt akarnak, erre hozzák a sok légióst, a fiataljaink meg háttérbe szorulnak. Ez van.