A nyírbogdányi „olajmágnás”

Nyírbogdány - Csirmaz Ferenc csupán egyetlen munkahelyen dolgozott, ám ott negyven éven keresztül.Egy bélyegzővel és egy halom nyomtatvánnyal a kezemben kezdtem az első napomat a petrógyárban, ugyanis a háború előtt még úgy hívták – kezdi visszaemlékezését a nyolcvanöt éves nyírbogdányi Csirmaz Ferenc, aki egész életében egy helyen „húzta az igát”, mégpedig a mai Bogdány Petrol Kft. elődjénél, ami a negyvenes években még csak a kőolaj szakaszos desztillálásával foglalkozott.

– Akkoriban még nem volt villany, petróval világítottak az emberek, hordókban vették meg és vitték ki a gyárból – mondja a Kemecsén, 1930. januárjában született férfi, akinek emlékei idős kora ellenére egy fikarcnyit sem halványultak meg.

Hetven filléres órabér

Mert van ám miről mesélnie! Mint mezítlábas küldönc kezdett 1944. áprilisában (annál a vállalatnál, ahol egyébként 1904 óta a mai napig folyik olajipari termelés), mégpedig hetven filléres órabérrel.

Ahogy Feri bácsi meséli, a pénznek jó helye volt odahaza, hiszen heten voltak testvérek.

– Az, hogy a nyírbogdányi telep megépült, egyértelműen a vasútnak volt köszönhető, hiszen ezen szállították a kőolajat. Az üzem egyébként a második világháborúban egy puskalövést sem kapott, ellentétben a kemecsei vagy a csapi teleppel, amelyek később leégtek – meséli, majd visszatér a karrierjének következő lépcsőfokához.

Mert a küldöncködés után már komolyabb megbízatás találta meg Csirmaz Ferencet: a gépolaj előállításában vállalt szerepet, mint vákuummester, majd – huszonhárom éven át – desztillatőrként dolgozott a háború után állami tulajdonba került gyárban. Ebben az időszakban házasodott meg, költözött az Ady Endre utcába feleségével, aki két gyermekkel ajándékozta meg.

– Később szakszervezeti titkár lettem, egészen az 1989-es nyugdíjba vonulásomig. Még egy darabig ugyan besegítettem a desztillációba, de egyre inkább előtérbe került az irodai munka. Fizikálisan szerencsére mindig rendben voltam (erről saját szemünkkel bizonyosodhattunk meg – a szerk.), elkerültek az üzemi balesetek. De ne csodálkozzunk ezen! Én már nyolcévesen kapát és gereblyét fogtam a kezemben, majd gyalog indultam el a szüleimmel együtt a kilométerekre lévő földünkre – meséli Feri bácsi, akinek nyírbogdányi lakására egykori kollégája, Cserhalmi Lajos kalauzolt el bennünket.

– Boldog és elégedett vagyok az életemmel. Szerettem a gyárban dolgozni, jól képzett vezetőink voltak, a fizikai munkások értették a gyártási technológiát. Kapaszkodjon meg, közel 350 fővel működött a rendszerváltásig az üzem. A petrógyártás az évek során bővült a sárga vazelin, a fehér gyógyvazelin, a bitumen alapú alvázvédő, a motorlemosó és a gyümölcsfaolaj előállításával is – emlékszik vissza.

Család és a kiskert

Arra a kérdésünkre, hogy a mai gyárvezetéssel, a mostani munkásokkal van-e kapcsolata, Csirmaz Ferenc azt mondja: nincs, legutóbb három éve járt az üzemben, a mostani technológiával sincs már tisztában. A szabadidejét a családja, a háztáji és a konyhakertjének bűvkörében tölti.

Kitartó és szorgalmas munkáját állami és helyi szinten is többször elismerték, így a teljesség igénye nélkül említünk néhányat az elismerései közül. Csirmaz Ferenc megkapta a nehézipar kiváló dolgozója jelvényt, a Népköztársaság Érdemérmének Bronzfokozatát, szakszervezeti munkájáért pedig aranyfokozatú elismerésben részesítették.

KM-TG

Évekig a felhők fölött érezhette magát

Egy „röpke” vargabetűt azért találunk Feri bácsi életrajzában: 1950-ben besorozták, híradós posztot szántak neki a seregben, majd hat hónap múlva feltették neki a kérdést: akar-e repülős lenni. Miután az orvosi vizsgálatokon megfelelt, jött az elméleti és a gyakorlati képzés, ám egy repülés alkalmával szakmai hibát követett el akkor, amikor egy szimulált kényszerleszállás során egy kukoricásba tette le a gépet. Ezután a baki után csak a földi hadosztályban szolgálhatott volna, ám mivel az illetmények kifizetése is akadozott, Feri bácsi jobbnak látta leszerelni.

– Szerettem repülni, de nem bántam meg a döntésem – mondta lapunknak határozottan az idős férfi.