„Elmondtuk az igazságot, de nem azt írták meg” – István többé már nem megy haza

Az eltűnt gávavencsellői fiút az édesapja találta meg a Lónyai-főcsatornában.

Fotó: Jernei Gábor

A szülői házhoz közel folyik a főcsatorna vize a Tisza felé. A hídon mécsesek, gyertyák, azt jelzik, lelkek búcsúznak egy lélektől, aki fiú, rokon, ismerős, barát volt. István a múlt kedden délután elindult az otthonából, majd pénteken találták meg a településen átfolyó Lónyay-főcsatornában. Munkatársunk hétfőn a helyszínen járt. „A kék vaskapus ház apró udvarán sokan vannak, mégis tapintható a csend. Nehéz, fojtott és párás a levegő, a viharfelhők már látszanak a távolban. A filagória környékén lévőket azonban ez szemmel láthatóan nem érdekli. Az egyik padon ülők két oldalról fogják egy középkorú nő kezét...”

Gyászol Gávavencsellő. István a múlt kedden délután elindult az otthonából, majd pénteken találták meg a településen átfolyó Lónyai-csatornában.

Mérhetetlen fájdalom

Két kísérőt kapok a Kicsi Kincs Biztos Kezdet Ház munkatársai személyében. Nem megyünk messzire, de sokat kell kanyarogni az Arany János utcáig. Az egyik saroknál figyelmeztetnek, óvatosan, itt nagyon keskeny a sáv és nem is lehet belátni.

A kék vaskapus ház apró udvarán sokan vannak, mégis tapintható a csend. Nehéz, fojtott és párás a levegő, a viharfelhők már látszanak a távolban. A filagória környékén lévőket azonban ez szemmel láthatóan nem érdekli. Az egyik padon ülők két oldalról fogják egy középkorú nő kezét. Halk szavak hallatszanak, a fekete ruhás asszony szeme csukva. Csak akkor nyitja meg lassan, amikor meghallja a kísérőmtől, miért keressük.

Egy darabig csak maga elé néz szótlanul, majd rám emeli a tekintetét. A szeme mindent elmond. Csak néz, de igazából nem lát. Mindent felülíró fájdalom és elkeseredettség sugárzik abból a szempárból. Azt üzeni, az ő fájdalmát nem érzi senki, azon ember fia nem tud enyhíteni. Az ő gyerekét már nem adja vissza senki.

– Voltak itt már más újságtól – szólal meg súlyos másodpercek után. – Elmondtuk az igazságot, de nem azt írták meg. Ezért én magának nem mondok semmit, mert azzal már nem lesz jobbá semmi. Ha ezt megérti, akkor jó, ha nem érti meg, úgy is jó.

Feláll, két rokontól támogatva lassan bemegy a házba, a barátok, szomszédok közül a legközelebb állók utánamennek. Egy fiatalember marad kint, karon ülő gyermeke hozzásimul. Nincs benne indulat, amikor megszólal:

– Menjen békével, itt magának senki nem fog semmit mondani Istvánról – azzal megfordul, és a többiek után indul.

Kint az utcán a szomszédok és az ismerősök beszélgetnek. Mindenki csak úgy emlékszik, egy végtelenül tehetséges fiú volt, nagyon szerette a zenét. Szóba kerül, Istvánt valamiért eltanácsolták az iskolából, emiatt volt elkeseredve. Kedden délután elindult, majd amikor nem ment haza, az apja a rokonokkal már estefelé keresni kezdte. Mindennap járták a környéket, majd pénteken vetette fel a víz a 13 éves fiú testét a Lónyay-főcsatornában.

Szerethető kamasz

– Istvánt nem tanácsoltuk el az intézményből – mondja Nánásiné Szabolcsi Mónika, a gávavencsellői Rakovszky Sámuel Általános Iskola és AMI intézményvezetője. – Nem is tehettük volna, hiszen egy köznevelési intézmény nem helyezhet senkit magántanulói státuszba. Tipikus kamasz volt, tele szerethető tulajdonságokkal. Elsős kora óta szeretett a középpontban lenni. Igényelte, hogy a pedagógusok figyeljenek rá. Az iskola tanárai ezt észlelve sokat beszélgettek, foglalkoztak vele. Jó eszű, tehetséges, ám változó szorgalmú tanulónak ismertük. Ami érdekelte, azzal szívesen foglalkozott. Szerette a meséket, a mesés történeteket. Nagyon szépen rajzolt, tehetséges volt az ének-zene területén is. Gyönyörű hangjával minden iskolai rendezvényen elkápráztatta a hallgatóságot. Az utolsó alapítványi bálon szólót is énekelt. A fellépéseken láthatóan jól érezte magát. Mellette szépen zongorázott. Támogattuk abban is, hogy legyen lehetősége az iskolai hangszeren gyakorolni. Gyakran előfordult, hogy énekórán megcsillogtatta tehetségét. Érdekes dolog az élettől, hogy utolsó iskolában töltött napján az utolsó óra ének volt, ahol zongorázott. Szívünkben őrizzük azokat a dallamokat, amelyekkel megajándékozott bennünket.

A szülői házhoz közel folyik a Lónyay-főcsatorna vize a Tisza felé. A hídon mécsesek, gyertyák, azt jelzik, lelkek búcsúznak egy lélektől, aki fiú, rokon, ismerős, barát volt.