Olvasónk írja: Generációk és az illemtudás!

A közelmúltban nyugdíjas klubok és egyesületek gyűltek össze Nyíregyházán, hogy a nagyszülők és az unokák együtt versengjenek. A téma: „ki tud többet az illemről”.Éppen ideje volt ezt a témát „elővenni”, mert akár az utcán, akár máshol, még a templomokban is tapasztalni lehet az illem hiányát. Nem is ártana az iskolákban is oktatni ezt valamelyik órán. Az idősebb nagyszülők még emlékeznek arra, mikor a televíziónak rendszeres adása volt erről. Feleki Kamill ízes, humorral is előadott magyarázata, e témát illetően sok nézőt vonzott. Akár lehetne ismételni, kedvelt műsor volt. Na, persze ez is olyan, mint a divat. Kimegy a divatból és visszajön idővel.

Könyv van arról, hogy mit illik és mit nem, én most ezek közül „szemezgetek” úgy, hogy a múltról is essen szó. Milyen szép dolog most is az egymás köszöntése. Gyerekkoromban a „jó reggelt”, a „jó napot”,a „jő estét” és az „Isten áldja”köszönést használta leggyakrabban mindenki. A „kezét csókolom”a falvakban csak a nagyságos, vagy kegyelmes úrnak illett mondani. Előfordult, hogy a fenti uraknak valóban meg is kellet csókolni a kezét. Az a négy első köszönés volt a számomra a legszebb. Később, alig „állt rá a szám” arra, hogy anyámnak kezét csókolomot mondjak. A köszönésnek e régi formáját nosztalgiaként élem meg, ha Erdélyben járok. Irigylem őket és zavarba jövök, hogy ismeretlenül is „rám köszönnek”.

"A múltunknak gazdag hagyományait ma is lehetne követni"

Sajnálom, hogy lassan már a falvakban is itthon az emberek elhagyták ezt a szép illemet. A múltunknak gazdag hagyományait ma is lehetne követni. Nem volt abban semmi kivetni való, hogy a gazda a mezőn, a harangszóra délben levette a kalapját. Feszület előtt szintén és megemelte akkor is, ha ismerőssel találkozott. Az idegen szavakkal való köszönés sem tölt el büszkeséggel. A „szia”, a „csau” helyett van számtalan magyar megfelelő köszönési szó, vagy mondat. Toronyházak lakói évek óta nem köszönnek egymásnak. Szóval:”Viselkedjünk”, mondta Arkagyin Rajkin hajdanán.

Lehet boncolgatni, hogy mi az oka az egyre több „irritáló”viselkedésnek. Remélhetőleg a vetélkedőn némelyekről szó esett. Nem az olyan „illetlenség”jelenti a nagyfokú tudatlanságot, mint amilyen a kérdések között is volt. Például kérdés volt, hogy az unoka vacsora közben szólhat e nagyapjának, hogy ne szürcsöljön. Ettől „cifrább az,” ha valakinek megszólal a telefonja a templomban, vagy egy temetésen. Hasonlóan elítélendő a gyakori „trágár” szavak kimondása sok helyen. Élen jár ebben az írott sajtó és az elektromos média./tisztelet a kivételnek/ Illene a tömegközlekedési járműveken az ülőhelyek átadása a láthatóan rászorulónak, legyen az idős, vagy fiatal. Illetlenség utcán és közhelyen szemetelni, ráadásul ez még vétség is.

Kényes téma az is, hogy hogyan öltözzünk alkalomhoz illően. Rikítóan színes ruhában állni temetésen a koporsó mellett nevetséges, de lehetőleg a résztvevők is kerüljék a színes ruházatot. Aztán lehetne belső késztetés mindenkinek arra, hogy színházba, templomba, lehetőleg a legszebb ruhánkat illik felvenni. Sajnos, veszendőben vannak olyan egyszerű, de régi illemek, melyek a nemek közötti kapcsolatban már ősidők óta „jelen volt”. Tapasztalható, hogy a férfiak a nőkkel nem udvariasak. Nem segítik a kabátfeladást, elsőbbségadást bármilyen szituációban. Mindezeket a sorok írója abban a reményében fogalmazta meg, hogy a vetélkedőn résztvevők elindítanak egy olyan kezdeményezést, melynek lesznek követői és feltételezzük, hogy előbb- utóbb foganatját is észlelni fogjuk mindannyian.

Végezetül, mondhatja bárki, hogy ami illik az nem kötelező./némely kivételével/ Ez így igaz, de az ember azért egy magasabb rendű lény, mert tud különbséget tenni az előbbi tennivalói között attól függetlenül, hogy mérlegelni kellene annak helyességét. Ezt viszont illik is tudni. Van lemaradás bőven e téren, talán a hirtelen jött szabadságunk kapcsán gondoljuk, hogy ezt is megválaszthatjuk tetszés szerint. Ez, nem így van.

Dombóvári István