Gyakran a jóindulat is kevés

Nyírmada - A történet főszereplője ifjúkora óta, idestova hatvan éve horkol.

Mindent meg- és kipróbált, amit csak hallott, olvasott, mindent, amit szakemberek, kuruzslók, botcsinálta hozzáértők ajánlottak horkolása megszüntetésére, ám minden hiábavaló volt: az évek múltával egyre csak erősödött, és ő egyre zárkózottabb lett.

Az egyetemen jó sportoló volt, játszott a válogatottban is, de éppen ez a nagyon kellemetlen betegsége (mert ő így definiálta) vetett véget sportolói karrierjének. Gyakori utazásaikkor ugyanis napokat töltöttek hotelekben, kollégiumokban, s szobatársai panaszkodtak: nem tudnak pihenni horkolása miatt. Ha éppen vesztesként hagyták el a pályát, gyakran hivatkoztak rá, ami nagyon sértette önérzetét, ezért aztán abbahagyta a rendszeres edzést, amolyan amatőr szinten vitte tovább.

Jövendőbelijének is bevallotta keservét, aki jobban szerette annál, hogy emiatt zátonyra futtassa a házasságot; megszokta az éjszakai horrorzenét.

Egyszer aztán kórházba kellett vonulnia egyre rakoncátlankodó szíve miatt – kivizsgálásra. Kétágyas kórterembe került, ahol egyedül volt két napig, harmadnap azonban egy idős bácsit hoztak be kezelésre. Megsajnálta az öreget, mert a személyzet sürgött-forgott mellette: infúziókat kapcsoltak rá, injekciózták, tömték bele a különböző medicinákat, amiből arra következtetett, hogy súlyos az állapota. Ezt támasztotta alá az a tény is, hogy a bácsi nem szólt senkihez, csak bámulta a plafont.

„Szegény – gondolta –, nincs elég baja, éjszaka még én is rázendítek…”

– Ha esetleg horkolnék – fordult felé este –, úgy nézze el nekem, szóljon rám.

Szomszédja nem reagált, feléje se fordult. Elhatározta: nem fog aludni éjszaka, ám ha mégis, úgy csörgésre állítja a kéznél levő óráját, párnája alá teszi, felébred, majd megint beállítja óránkénti jelzésre reggelig.

Már-már elnehezedtek pillái, mikor jelzett az óra. Megnyugvással konstatálta: a társa alszik, nem reagált a hangra. Már ólálkodott a hajnal, mikor lenyomta a csörgő gombját, az ablak felé fordult, hogy a beszűrődő, zsenge fény elűzze álmát. Fáradtnak, kissé összetörtnek érezte magát, de elégedett volt. „Majd szundítok nappal, pótolom a hiányt. Biztos, hogy viszik az öreget valahova, vizsgálatra, kontrollra…” – nyomta el fel-feltörő ásítását.

– Jó reggelt kívánok! Hogy aludt? – fordult szobatársa felé, mikor észlelte mozgolódását. A bácsi bólintott, és úgy tűnt, még mosolygott is. „Úgy látszik, zavartalanul telt az éjszakája. Fog ez menni” – könyvelte el mosolyogva.

Kezdődött a vizit, főorvosnő jött egész sleppel. Az éjszakai ügyeletes nővér jelentette: nem történt semmi rendhagyó, a betegek nyugodtan átaludták az éjszakát. A hogyléte felőli kérdésre vidáman válaszolt, majd az öreg ágyához léptek. A nővér leemelte a takaróját, felhúzta ingét, majd kézmozdulatokkal utasította: forduljon oldalra. Néhányszor megismételte, míg a beteg eleget tett a kérésnek, s a nővér, mint aki választ adott a fel nem tett kérdésre, így szólt:

– Meg fogom tanulni a jelbeszédet.

– Erre szükség lesz – fordult hozzá a főorvosnő–, mert a bácsi siketnéma.

- Dr. Szöllősy Tibor -