Eltűnnek a homoki tölgyesek a Sóstói-erdőből

Izgalmas beszélgetésbe kezdtünk az erdőkről, funkciójukról és megmaradásukról Bartha Dénessel, a Soproni Egyetem Erdőmérnöki Kar intézetigazgató professzorával. A Sóstói-erdő példájából kiindulva azt is megkérdeztük, egy pihenést, sportolást, rekreációt, oktatást szolgáló parkerdőnél szakmai vagy elvi mérlegelés tárgyát képezi, hogy milyen eljárásokkal tartják karban, ifjítják meg.

– Egy parkerdőt úgy kellene kezelni, hogy azt ne kelljen megifjítani, azaz a folyamatos erdőborítást biztosító eljárásokkal kell fenntartani úgy, hogy az erdő képe ne változzon, az erdészeti belenyú­lások csak kis, alig látható sebeket üssenek rajta – kaptunk határozott választ.

Nem lehet! Nem lehet?

– A mintegy 370 hektáros Sóstói-erdőnek sajnos több mint kétharmadán idegenhonos fafajok ültetvényei (akác, erdei- és feketefenyő, nemes nyár, vörös tölgy), illetve sokféle fafajból álló vegyes állományok állnak. Ezeket kellene először átalakítani, az eredeti erdőtársulást, a homoki tölgyest visszahozni. Erre természetesen az erdészek válasza az, hogy nem lehet. Ez a jelenlegi feltételek mellett többé-kevésbé meg is állja a helyét, egy profitorientált erdőgazdaságtól – amilyen jelen esetben a Nyírerdő Zrt. – nem lehet elvárni a sorozatos „áldozathozatalt”. Nem szerencsés, hogy a Sóstói-erdőnek több tulajdonosa, kezelője is van. Egy erdőtömb egységes kezeléséhez csak egyetlen tulajdonos, kezelő kell. Ám gazdálkodói célokkal, tervekkel, megközelítéssel sem lehet ehhez az erdőtömbhöz hozzáállni, itt fenntartó szemléletű kezelésre van szükség.

– Ezt részben biztosíthatná, ha a teljes(!) területet országos jelentőségű természetvédelmi területté nyilvánítanák. Csak új struktúrában, új szemlélettel lehet az erdőt megmenteni, ez már régi meggyőződésem. Megjegyzem, az erdészek fenti, nemleges hozzáállásukat a homoki tölgyes visszahozatalára ma részben a klímaváltozással, részben termőhelyi változásokkal, például talajvízszint-süllyedéssel indokolják. Ezek nem elhanyagolandó tények, de néhány szakmai ellenérvet legyen szabad felhozni: a kocsányos tölgy egyik alfaja, a szürke tölgy szárazságtűrőbb, mint a most itt lévő alfaj, ezt kellene alkalmazni. A vízháztartás javítására már vannak élő példák is az országban. Ez már ugyan túlzottan szakmai magyarázat, de a lényeg, hogy van, lenne megoldás – hívja fel a figyelmet Bartha professzor.

Vissza a természethez

Hogyan kerülhető el egy erdő tarra vágása, illetve más módszerek mennyivel költségesebbek? – térünk a laikusokat leginkább érdeklő témára, amire szintén van megnyugtató szakmai válasz.

– Először is úgy, hogy más üzemmódot választunk. Közben konzultálunk azokkal a szakemberekkel, akiknek tudására támaszkodhatunk, tanulunk a természettől, amelynek jól bejáratott, sok évszázados tapasztalata van. A közelmúltban a nagykőrösi erdőben – amely szintén homoki tölgyes – voltak az eddigitől eltérő, sokkal természetközelibb beavatkozások, de a hasonló kunpeszéri erdőben is kezdődtek most ilyenek. A költségekről nehéz nyilatkozni, mert kérdés, hogy a munkákat ki és milyen forrásból végzi. Egy erdőgazdaság biztosan nem tud, nem akar sokat áldozni rá, egy nem nyereségérdekelt kezelő viszont akár többet, elegendőt is. Uniós, nagy LIFE- és egyéb más projektekre lehet ez ügyben pályázni, a tapasztalatok szerint sikerrel – kapnak máris kapaszkodót az illetékesek.

Abban a szakmai kérdésben, felvetésben is határozott véleményen van Bartha professzor, hogy szálaló erdőgazdálkodást nem lehet végezni homoktalajon, csak hegyvidéki erdőkben.

Folyamatos erdőborítással

– Ez egy dogma. Volt szerencsém itt, az egyetemen megélni azt, hogy az erdőművelés professzora kijelentette: szálalni csak jegenyefenyő-elegyes bükkösben lehet, ami hazánkban nincs, csak a környező magashegységekben. Aztán bővítette a sort, s a bükkösöket is szálalásra alkalmasnak találta, miközben már több száz hektáron ténylegesen folytatták is ezt nálunk, majd jött a döntő kijelentés: szálalni mindenféle erdőtársulásban lehet. Ez a szemléletváltás egy két évtizedes folyamat volt.

– Természetesen nem kell, fölösleges lenne mindenütt szálalnunk. A fent emlegetett akácosokat, nemesnyárasokat, kultúrfenyveseket fölösleges így kezelni, azok a kukoricástól annyiban különböznek, hogy nem egy-, hanem többéves ültetvények. Ám az ország megmaradt természetszerű erdeiben, az összes erdőterület már csak alig 30 százalékában mindenképpen általánossá kellene tenni a folyamatos erdőborítást eredményező eljárásokat, köztük a szálalást is – hangzik a természetrajongóknak kedves álláspont.

Invázió az erdőkben

Lapunk arra is rákérdezett, hogy a homoktalajon lévő erdők igényelnek-e valamilyen speciális eljárást, művelési módot.

– Valamennyi erdőtársulásunk igényel bizonyos mértékű speciális művelési módot. Erről elég sok ismeretünk van, bár lehet, hogy csak egy részüket alkalmazzuk. A homoktalajon lévő erdők esetében nagy figyelmet kell fordítani a talajvízre, annak megtartására. Tény, hogy ez sok helyen lesüllyedt, aminek számos oka lehet: a vízzáró réteg átvágása, a korábbi lecsapolások, de a vízigényes fafajok, így a nemes nyárak telepítése is ide vezet. Úgy kell megválasztani az erdőművelési módokat – például kis területű beavatkozásokkal –, hogy azok a talajvízszintet ne befolyásolják. Nagy jelentősége lenne a vízháztartás helyreállításának is, ez az országban néhány helyen, többek között Kaszópuszta homokterületén már meg is valósult – szolgál példával a Soproni Egyetem professzora.

Egy másik „rákérdezés”: az invazív fajok, főleg a bálványfa elterjedése lehet-e szakmai indok egy erdőrész tarra vágásához?

– Az inváziós fafajok egyféle indikátorok is, a gondatlanság, megfontolatlanság jelzői. Valamennyi özönfafajunkat tudatosan és nagy reményekkel hoztuk be az országba, de kiszabadultak a kezeink közül, s most már súlyos gazdasági, természetvédelmi, jóléti gondokat okoznak. Bár az Európai Unió 2014-ben inváziós rendeletet alkotott, amit nálunk csak részben alkalmaznak, a hazai erdésztársadalomnak sajnos a mai napig nincsen stratégiája, összehangolt, országos léptékű elképzelése a problémahalmaz kezelésére.

Széttárt karokkal

– A Sóstói-erdő esetében fontos célnak kellene lennie, hogy teljes mértékben mentesítsék az inváziós fa- és cserjefajoktól. Ez nem erdőrészlet szintű gond, hanem az egész tömb problémája. A tarvágás már csak a legvégső megoldás. Engedtük az erdőrészlet állományát eddig a fertőzési szintig eljutni, s akkor széttesszük a kezünket, hogy nincs más megoldás.

– A teljes erdőtömböt évente átfésülve, a beavatkozások erélyét a körülményekhez igazítva lenne remény arra, hogy egy-két évtizeden belül elérjük az özönfa- és cserjefajoktól mentes Sóstói-erdőt. Hozzáteszem, az utóbbi néhány esztendőben az erdészek a bálványfát kiáltották ki az első számú közellenségnek, amivel a figyelmet az akácról, a nagyságrendekkel nagyobb gondokat okozó inváziós fafajról akarják elterelni. Ma az akác az ország erdőrészleteinek 58 százalékában van ott, természetesen egy jó részükben jogosan, mert ott az a cél, hogy akácos legyen. Ám nagyon sok helyen – agresszivitása folytán – többek között a kevés meglévő természetközeli erdőművelési tevékenységet is veszélyezteti.

Csöndes jajkiáltások

S végül arra is fény derül, honnan vannak konkrét információi Bartha Dénes professzornak a Sóstói-erdőről, s miért kérdeztük meg véleményét az itt végzett gazdálkodási eljárásokról.

– Az ismereteimet egy 625 oldalas könyvvel szeretném demonstrálni, amelyet én szerkesztettem, 2013-ban jelent meg, és a Sóstói-erdő címet viseli. Közel 60 éve ismerem ezt az erdőt, amelyért egyre jobban aggódom. Szemem előtt tűnnek el a természettől örökölt homoki tölgyes állományai, és a jajkiáltások csak rövid ideig visszhangzanak. Félek, hogy megélem az utolsó idős állomány – bizonyára majd kellő indokok felsorakoztatásával megmagyarázott – elvesztését is.

– A jelenlegi gazdálkodást nem akarom minősíteni, mert az gazdálkodás! Újfent csak azt tudom hangoztatni, hogy egyetlen tulajdonos-kezelővel, az erdőtömb egészében és nem a gazdasági célokat szolgáló erdőrészletek szintjén gondolkodva, a sokcélú elvárásoknak megfelelve kellene az erdőt kezelni. Bátran kimondom, hogy ma sajnos a megmaradt alföldi természetszerű erdők nincsenek jó kezekben. Még akkor sem, ha a Nyíregyházi Erdészet vezetője és helyettese átlagon felüli képességű, hozzáállású szakember, mert a vállalati struktúra, az erdészek többségének konzervatív hozzáállása, dogmái őket is korlátozzák.

– Legyen szabad a végén a korábban említett alkotmánybírósági határozatból idézni: „Az erdők tekintetében a »nemzet közös örökségének státusa« azt is jelenti, hogy az erdők megóvása az államra, az erdőtulajdonosokra, az erdőgazdálkodókra, de még az erdőt szabadon használókra is kötelezettségeket hárít. A kötelezettségek különösen az államot, az erdőtulajdonosokat és az erdővel rendelkezni jogosultakat érintik azáltal, hogy a tulajdonnal való rendelkezés, illetőleg az erdőgazdálkodás teljes és feltétlen szabadsága helyébe a felelős, fenntartható gazdálkodást megvalósító, a jövő nemzedékek érdekeit is figyelembe vevő erdőhasználat követelménye lép.”

Nyéki Zsolt