Kikapcsol és feltölt a gondoskodás

Kollégáink is szeretik az állatokat, többen tartanak közülünk kutyát, macskát, aranyhalat. Főszerkesztőnk, Nyéki Zsolt gyerekkori álma teljesült, amikor az egyetemi kollégiumban elkészítették élete első aquaterráriumát.

Egy páncélos korszak

– A pici vörösfülű ékszerteknősök hamar kedvencekké váltak, a fél kolesz legyeket, bogarakat fogott, és amikor eljött az élőhalas etetés ideje, a szobánk úgy nézett ki, mint egy hangulatos art mozi. Megtelt székekkel érkező hallgatókkal, akik hüledezve nézték, hogyan üldözik és ejtik el a zsákmányt a kis páncélos lovagok.

Elkapott a gépszíj, idővel már öt faj hét példányát tartottam, a vörösfülű ékszerek mellett volt király, floridai lágyhéjú, szelence és egy igazi gladiátor, egy aligátorteknős. Bújtam a szakirodalmat a helyes tartásukról, mozsárban őröltem a tojáshéjat, hogy legyen elegendő kalcium a páncélképzéshez, beszereztem a vízmelegítőket, tavasztól őszig jött a napoztatás… Teljesen kikapcsolt ez a bíbelődés a tekikkel.

Bőrvértes lovagok

– Hadd kezdjem Abody Bélával. Egyszer egy interjúban megkérdezték tőle, miért szereti az operát? A válasza egyszerű és nagyszerű volt. Azt mondta: mert szeretem. Fölösleges boncolgatni a miértet, a lényeg az, hogy szereti – indította kedvence bemutatását Mán László, sportrovatunk vezetője.

– Így vagyok én azzal, hogy az én kedvencem nem egy hozzábújós, simogatni való négylábú. Gyerekkoromban nagy vadászkönyvfaló voltam. Kittenberger Kálmán egyik könyvében írt egy férfiról, akinek Bélyeges Pete volt a neve. Fogadásból egy bélyeget ragasztott egy rinóra és még túl is élte.

– Amolyan régi vágású növényevők, hatalmas tömeggel és a régi lovagi páncélzathoz hasonló vastag bőrvérttel „felszerelve”. Amíg nem zavarják őket, nem bántanak az egyébként rosszul látó, de remek hallással és szaglással bíró orrszarvúak, ám ha baj van, nem jó egy száguldozó gőzmozdony útjába állni, mert akkor agresszívak tudnak lenni. Sajnos a rinók fennmaradása is veszélyben van, hiszen a szarvukért nagyon sokat fizetnek.

Doromboló harcigép

Örökké éhes, ugrási magassága 155 centi – ő Samu, Pusztai Sándor fotóriporterünk hároméves macskája.

– A családban a harmadik cica, az első kettő tizenhét évig volt társunk. Ha kertes házam lenne, a cica és a kutyus mellett biztosan lenne csacsim is. Imádom az állatokat, nincs annál őszintébb rajongás, mint amikor a hazaérkező gazdit egy szőrös, érző lény fogadja. Amikor a fiam még kicsi volt, vettem két csibét. Mekkora volt mindenki öröme, amikor a kis sárga tollas csicsergők a fiam tenyere alá bújva aludtak el! Csoda-e, ha az állatok szeretetét ő is örökölte?

Jernei Gábor legendásan nagy kutyarajongó.

– Ez nem hobbi, nem a szabadidő hasznos eltöltése. Kutyásnak lenni életforma, elköteleződés, felelősségvállalás. Az első kutyámat 27 éve még vásároltam, azóta csak mentett ebekkel szegődünk egymás mellé. „Te sem leszel soha egyedül és én sem” – most éppen Dió tudatosítja ezt bennem nap mint nap.

A gazdájának nem kellett, nem állta a vadat, s én köszönöm neki ismeretlenül is, hogy így befogadhattam. Önzetlen hála, feltétlen szeretet, néha kicsit terhes ragaszkodás a „mindenhol ott lenni, ahol a gazdi van”-akarásával. Két és fél éve örülünk egymásnak, még most is nehezen hiszem el, hogy nem kölyökkorától rójuk a kilométereket, akkora az összhang az első pillanattól kezdve. Talán mert a kutya pontosan tudja, ha a megfelelő helyen van.